vasárnap, június 19, 2016

Nagy-Milic

Pár napot Füzéren töltöttünk, nagyon impozáns lett a felújított vár. Nem sajnálták belőle az anyagot, még egy külső várat is kanyarítottak hozzá. Jó kis séta felmenni hozzá a parkolóból, le is főttem picinykét. Itt épp megszorultam a korabeli latrina ajtajában:


Természetesen nem maradhatott ki a sátoraljaújhelyi bobozás sem, hiszen ott van Füzérhez közel:


Bazsin halálfélelem, mert utolértük, pedig direkt nagy előnyt adtam neki (a nagy testsúly előnye vitathatatlan a bobozás során, pláne, hogy nem szoktam fékezni). Most sem úsztam meg kék-zöld foltok nélkül a lapockám környékén, mert olyan keskenyek ezek az ülések. Vagy én vagyok széles...
Itt szembesültem azzal, hogy időközben én lettem az átcsúszópálya reklámarca:


Bazsival az egyik napon meghódítottuk Füzérről indulva a Nagy-Milicet (898 m). Ez mindössze 5,2 km-es túra (csak oda), az első harmada szintben halad, a második harmada szép komótosan emelkedik, de az utolsó 1,6 km-es rész, különösen a Kis-Milic előtti pár száz méter brutális. Bő 300 méter a szintkülönbség ezen az utolsó részen, úgyhogy igenyösen meglihegősödtünk. Sőt. Úgy lihegtem, mintha több száz @32-s szakítást tudtam volna le. Durvább volt, mint a Mátrában Parádsasvárról felmenni Galyatetőre, a Kis- és Nagy-Lipóthoz. Pedig az sem fehér embernek való.
A Kis-Milicen építettek egy frankó kilátót (még a térképek sem jelzik, meglepi volt), gyönyörű körpanorámával, középen, a magányos hegycsúcs tetején az a kis folt a füzéri vár:


Nagy-Milic kőoszlop. A csúcsokon négy szlovákkal találkoztunk, ők Szlovákia felől jöttek fel. Az oszlop lábánál lévő piros tetejű kő egy határkő, jó hosszan pont a határvonalon vezetett az út. Egyik oldalán M, a másikon S a felirat:


Ízelítő az utolsó 1 km-ről. Bazsi lefelé nagyon sokáig guggolva illetve négykézláb jött:


Lefelé menet, még jóval a Csata-réti erdészház fölött, de már nem az iszonyat meredek részen, 5-6 hatalmas horkantást, bődülést hallottunk sűrűn egymás után. Hát biz, kissé megfagyott bennünk a vér, mert nagyon közelről hallatszott és nagyon erőteljes hangok volt. Épp egy hegygerincen jöttünk lefelé, de nem lehetett az ordítások irányába ellátni. Nem is merek találgatni, hogy mi lehetett... Megnézni meg pláne nem. Mindenesetre felvettük a nyúlcipőt és majdnem lefutottunk az erdészházig. Itt már azért megnyugodtunk, úgyhogy lehetett pihegni. Nem alföldi gyereknek való ez a móka.

A hosszú hétvégét a lillafüredi Palota szállóban pihentük ki. Toronyszobában, csigalépcsővel. Ott vagyunk egy fenti bal oldali sötét ablakban Bettivel. Na, persze nem ott laktunk, de fel lehetett menni:


Sajnos a libegő nem működött, pedig direkt azért mentünk. Május végén két ülőke összecsúszott, kisebb sérüléseket okozva. Azóta sem kapott működési engedélyt. Márciusban adták át... Így maradt a svédasztalos zabálás, a wellness rész, no meg a patakozás.

Holnap hétfő.

Nincsenek megjegyzések: